Az elektronikai kütyük töltését egységesíteni hivatott uniós előírás alapján az USB-C töltőknek és technológiának mára mindent le kellett volna egyszerűsítenie. Ezzel szemben sokkal nagyobb káoszt okoztak, és kicsi a valószínűsége annak, hogy ez a negatív trend még megfordulhat.
Az USB-C-nek az egységesítő, egyméretű specifikációtól kezdve a kompatibilitási problémák és az átláthatatlan funkciótámogatás zord valóságáig mind a mai napig vannak rajongói és ellenzői egyaránt.
Ahhoz, hogy pontosan megértsük, mi is a „baj” az USB-C-vel, csak nézzünk körül a nappalinkban. Emlékszünk rá, hogy melyik tápegység melyik kütyünket tölti gyorsan vagy lassan?
A laptopokkal és a PC-kkel sem állunk jobban. Amikor még volt önálló DisplayPort, HDMI és egyéb csatlakozó, akkor tudtuk melyik mire jó. Most viszont komoly kézikönyvolvasást igényel annak megfejtése, hogy a mai három vagy négy USB-C port közül melyik mit csinál, na de kinek van erre ideje?
Az alapállítás szerint: a töltéstől kezdve az adatokon át a perifériákig az USB-C mindent tud. A valóság: igen, de ritkán jól – mutat rá az Android Authority portál témába vágó legutóbbi cikke.
Meg tudjuk-e mondani, hogy hány különböző töltési szabvány van még mindig az okostelefonok világában, vagy hány különböző adatsebesség létezik az Apple Mac-családjában?
És akkor még nem beszéltünk az azóta egyre gyorsabb ütemben terjedő okosórák töltőjének az egységesítéséről. A problémát a digitrendi.hu egyik korábbi cikkében vetette fel, de ezen a területen még legfeljebb a gondolkodás indult el, konkrét lépésekről fejlesztésről nem hallani.
Az USB-C legnagyobb problémája nem is az, hogy nem teljesen világos, az egyes portok mire szolgálnak; hanem az, hogy két olyan termék összepárosítása, amelyek állítólag ugyanazt az illesztőegységet használják, idővel abszolút rémálommá vált, és az utóbbi tíz évben csak egyre rosszabb lett – emeli ki a szerző.
Két lépés előre, egy lépés hátra
Közel egy évtizedbe telt, mire a kütyük töltésének javítására irányuló erőfeszítések már megjelentek. A közelmúlt talán legnagyobb eredménye, hogy az USB Power Delivery (USB PD) támogatás egy uniós irányelvnek köszönhetően kötelezővé vált a 15 W-os vagy annál nagyobb teljesítményű USB-C eszközök számára.
Ez ugyan nem garantálja a gyorstöltést minden eszközön, de legalább közös protokolltámogatást nyújt minden „gyors” töltésű kütyü számára.
Kína is fokozatosan áttér az univerzális töltésre, de ez még sokáig tart
Az egyik legnagyobb okostelefonpiacon Kínában még eléggé zűrzavaros a helyzet. A gyorstöltési portfólió egységesítésére tett közös erőfeszítések nyomán született meg az univerzális gyorstöltési specifikáció (Universal Fast Charging Specification, UFCS).
Bár az UFCS a Power Delivery-től eltérő szabvány, úgy tervezték, hogy kompatibilis legyen az USB PD 3.0-val, és hasonló feszültségszinteket és teljesítményt kínáljon.
Az UFCS ugyanakkor nem kompatibilis a meglévő szabványokkal, mint például a SuperVOOC vagy a HyperCharge, így a széles körű elterjedése még időbe telik. Biztató jel, hogy még Kína legnagyobb szereplői is aggódnak az interoperabilitás és az e-hulladék miatt.
Az biztos, hogy az USB Power Delivery fokozatos elfogadása a telefonok, laptopok és egyéb kütyük gyorstöltésének elsődleges módszereként, pozitív lépés lehet a felhasználók számára.
Az USB Implementers Forum azonban még a szabadalmaztatott szabványok figyelmen kívül hagyásával sem segítette a fogyasztókat abban, hogy eligazodjanak abban, aminek egy egyszerű plug-and-play forgatókönyvnek kellene lennie – emeli ki a portál cikke.
Az USB PD hozott változást, de nem eleget
Az USB Power Delivery programozható tápegység (PPS) bevezetésével a modern akkumulátorok gyorstöltéséhez szükséges finom feszültségszabályozás rugalmasabbá vált.
Az USB PD PPS-nél azonban évekbe telt, mire eljutott a dugaljak piacára. A legtöbb felhasználó számára pedig még mindig nem nyilvánvaló, hogy a Galaxy S25 sorozat 18 W feletti gyorstöltéséhez például PPS-kompatibilis USB PD dugaljra van szükség.
A szabvány még mindig a hagyományos PD, miközben az okostelefonoknál, mi több a laptopoknál is kezd kimenni a divatból. Ez azt jelenti, hogy még mindig OEM márkájú töltőket vásárolunk kompatibilitási fedezetként – ennyire nem bízunk még az általános az USB-C-ben.
Ami még bonyolultabbá teszi a helyzetet, hogy a PPS specifikációnak most még több al-specifikációja van, amelyek ugyanolyan zavaróak, mint a szabadalmaztatott protokollok.
A Google Pixel A 9 Pro XL erre a legjobb példa: az eszköz csak egy speciális 20V-os PPS dugóval éri el a 37W-os teljesítményszintet – a „régi” 9V-os PPS dugókkal nem, utóbbiak 27W- ra képesek.
Ráadásul nagy szerencse kell ahhoz, hogy ezt az apró, de kritikus részletet a dugók adatlapján megtaláljuk, ha egyáltalán vesződünk a kereséssel.
Az USB-C maga alatt vágja a fát
A töltési sebesség uralja az okostelefonokról szóló beszélgetéseket, de az USB-C sokkal többet tud: többek között adatátviteli sebességet, hangot, kijelzőtámogatást. A töltésen kívül az adat az a terület, ahol a specifikáció továbbra is összezavarja a felhasználót.
Az USB-C a bevezetése óta nem ír elő konkrét adatátviteli protokollt. Támogatható USB 2.0, USB 3.2 vagy akár Thunderbolt vezérlőkkel is, ami azt jelenti, hogy a sebességek a „vánszorgó” 0,48 Gbit/s-tól egészen a száguldó 20 Gbit/s-ig terjednek. Csak azt nem egyszerű kitalálni, hogy az egyes USB-C portok mire képesek.
Az USB4-et 2019-ben kifejezetten azért vezették be, hogy tisztázzák az adatátviteli problémák zömét. A specifikáció a Thunderbolt 3-ra épült (de nem volt közvetlenül kompatibilis vele), és a DisplayPort 2.0 támogatást, 20 Gbit/s alapszintű adatsebességet valamint a régebbi szabványokkal való visszafelé kompatibilitást foglalta magába.
Bár ez nem foglalkozott közvetlenül az USB-C-n keresztül még mindig használt régebbi szabványokkal, az elképzelés az volt, hogy az USB4-nek végre rendet kellett volna teremtenie. Ehelyett azonban a Gen 2×1, 3×2 és Gen 4 változatok egyvelegévé vált, amelyek mindegyike 10 Gbps-tól 120 Gbps-ig terjedő sebességgel rendelkezik. Számos DisplayPort, tápellátás és PCI funkció(fizetési kártya szabvány) is opcionális maradt.
Ahhoz, hogy a fejlett funkciók megfelelően működjenek, egy csúcsminőségű USB-C kábelt kell vásárolnunk. Az „egyszerűsítés jegyében” a több oldalnyi hivatalos címkézési útmutató ellenére az olcsó és hamisított kábelek csak tovább rontják a megfizethetőség és a minőség közötti szerencsejátékot.
Apple: félkész megoldás lett a Lightningtól való elrugaszkodás
Az USB-C-hez szinte legutolsóként és nagyon vonakodva csatlakozó Apple végül az Európai Bizottság döntését követően a 2024-es iPhone 15 szériával fogadta el a portot. Míg az almalogójú gyártó általában szigorúan ellenőrzi és optimalizálja a felhasználói élményt, a Lightningtól való elrugaszkodás a legjobb esetben is félkész megoldást eredményezett.
Példa erre az iPhone 16 adatátviteli sebessége. A kedvezőbb árú modellek még mindig a lomha USB 2.0 portokat használják – ami az Android-telefonoknál is csak a legolcsóbbak sajátja.
A csúcskategóriás Pro modellek viszont 20x gyorsabbak, de még mindig nem érik el az iPad Pro 40 Gbps-os Thunderbolt képességeit. A legújabb iPhone Pro modellek valamivel gyorsabban töltődnek, mint az alapmodellek, de az Apple soha nem tisztázta, hogy ez mikor van így, és nem fogadta el az USB PD PPS-t a sebesség további növelése érdekében.
A Pro modellek is csak azért rendelkeznek gyorsabb adatátviteli sebességgel, hogy lehetővé tegyék a ProRes videók átvitelét. Egyébként az Apple az USB-C-vel csak a minimálisat tette meg ahhoz, hogy átmenjen az ellenőrzésen.
Az USB-C már több mint tíz éves technológia, de a szerző szerint nem több mint egy megfordítható csatlakozó, amelyet minden kütyünkön használhatunk. Ez egy kisebb siker, mint az a plug-and-play jövő, amit ígértek nekünk a gyártók.
Ez az összevisszaság aláássa az USB-C egy másik fontos ígéretét: az e-hulladék csökkentését. Az USB-C egyik legnagyobb eladási érve a rendetlenség csökkentése és az eszközök közötti újrafelhasználhatóság volt. Ehelyett a felhasználók még mindig több kábelt és töltőt gyűjtenek, hogy minden lehetséges igényt lefedjenek.
